Legfrissebb
Templomerődök Erdélyben
A soha meg nem épült első pest-budai állóhíd
Nem Drakula sírját találták meg Nápolyban
A soha meg nem épült első pest-budai állóhíd
2014. június 24. 12:17 Maderspach Kinga
A Nyugati-Kárpátok
folyói fölött, a Ruszkai havasok sziklás völgyeiben építette
meg a világ első vonóláncos öntöttvas ívhídját Maderspach
Károly hídépítő mester. A reformkor híres vasgyárigazgatójaként
még József nádor is meglátogatta ruszkabányai üzemében, egy
hídügyben pedig Széchenyi Istvánnal is vitába keveredett.
Kossuth Lajos a kormánnyal szemben támogatta egy gyár
fejlesztéséért, sőt ő adott szállást Bem tábornoknak
Magyarországon töltött utolsó óráiban. Maderspach Károly
mestersége mellett kiváló kohász is volt, aki egész életét
családjáért és a hazájáért áldozta.
Kohászként hidat tervezni
Családjának
történetét egészen korai időkre vissza lehet vezetni: az első
adat egy Rajna-völgyi lovagé, az 1212-ben született Gilbert von
Maderspaché. Az ő nevével kezdődött meg a több száz évig
fennálló nemesi család története. A Maderspach család ősei
gazdagságban és jólétben éltek a 30 éves háború időszakáig,
ezt követően el kellett hagyniuk otthonukat. „Hát ki tudná
könnyeivel letörölni a fájdalmat, a gyászt, mikor a halálnak
nagyon is sok alakja áll harcban?” (Wilhelm von Mudersbach levele
fiához; Prága, 1653-részlet, latinból fordította Maderspach
Ferenc)
A Maderspach család
egyik ágára Tirolban találtunk rá ismét, az 1720-as évek
elején. A leszármazottak a bányászat minden fortélyát kitanulva
tökéletes szakemberekké képezték magukat. Szükség is volt
rájuk, amikor Mária Terézia királynő betelepítési-kísérleti
programját elindította a Bánságban, hiszen a törökök
kivonulása után Magyarországon szinte semmi nem maradt ezen a
területen, így több tiroli bányászcsalád – közöttük
Maderspach Leonhard kohászmesteré is – ide települt. Leonhard
érdemeit a legmagasabb elismerések igazolják, mesterségét
követte fia, János és unokája, az 1791. augusztus 3-án született
Maderspach Károly, ükapám. Károly 1811-ben iratkozott be az
akadémiára – az 1077. hallgatóként – és három év múlva
kémlészként (bányászatban használt kifejezés, ércek kémiai
próbálása) zárta tanulmányait.
Maderspach Károly (179-1849) (másolat, Maderspach Kinga tulajdona)
Kiváló eredményei
miatt felkérték a ruszkabányai (Krassó-Szörény megye, ma
Románia) vasgyár egyik igazgatói feladatára, az igen fontos
kohóüzemek felelős irányítására. Így indul meg 1823-ban a
"Hofmann testvérek és Maderspach Károly ruszkabányai
bányatársulat" élete. A ruszkicai nagy kohó üzembe
helyezése, és a bói ezüstbánya gyors sikereket hozott a
környéken élőknek: a haszon és a jövedelem roppant nagy volt.
Sajnos ez magával hozta azt is, hogy sokaknak, legfőképpen a
kormánynak, nem tetszett az önálló, kiválóan működő vasgyár,
illetve az erősen magyar érzelmű család előmenetele. Ez odáig
vezetett, hogy néhány sikeres év múltán külső és belső
viszályok kezdték gyengíteni a gyár működését és a
Maderspach családot.
Főleg
Károlyt érintették érzékenyen az üzem rosszul szervezett
munkáinak veszteségei és a kormány gáncsoskodásai. Pedig igazi
tehetségét csak az 1830-as évek elején kezdte megmutatni, amikor
már hidak tervezésével is foglalkozott. (Hogy miért kezdett
hidakkal foglalkozni, valószínűleg már nem tudjuk meg soha, de
könnyen lehet, hogy a szállítás megkönnyítésére próbált
megoldást találni). Első hídját Lugoson építette fel 1833-ban,
de ezt megelőzően, ugyanezen évben már megkapta a kizárólagos
szabadalmi jogot az osztrák államtól „5 évre a feltalált és
javított függőhidak előállítására, melyek a már használatban
levőktől abban különböznek, hogy öntöttvas ívek képezik a
támaszpontot...” (Forrás)
Így született meg a világ első ívenfüggő vonóláncos
öntöttvas hídszerkezete, amelyet Maderspach Károly tervezett és
épített.
Lugosi Cserna híd (Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központ Kézirattár és Régi Könyvek Gyűjteményének tulajdona)
Találmányának
lényege igen egyszerű. Az ívhidat képzeljük el úgy, mint egy
megfeszített íjat, ahol az íj két végére igen erős feszítőerők
hatnak. Ez a híd esetében rendkívül nagy ferde nyomást jelent a
két hídfőre, vagy pillérekre. Ezt a kétoldalt jelentkező ferde
nyomóerőt alakította át Károly találmánya függőleges és
vízszintes erőkké. A pályaszint fölé emelkedő ív öntöttvas
csőelemekből állt, és a hídfők fölötti végeit kovácsoltvas
vonóláncokkal kötötte össze.
Ez volt tehát az ő
forradalmi újítása. Alig két évvel később, az 1836-os
esztendőben egy olyan pillanat érkezett el Károly számára, ami
váratlan és merész lehetőséget hozott. Élete legnagyobb álmának
megvalósulását érezhette elérhetőnek. Egy új és grandiózus
hidat álmodhatott meg Pest és Buda közé, amikor az országgyűlés
meghirdette a két partot összekötő állóhídra kiírt
pályázatot. Sajnos ebben a nagyszerűnek tűnő vállalkozásban is
nehézségek adódtak. Nagy volt a nyomás Széchenyi és néhány
befektető részéről.
Ellentétes érdekek a pályázat körül
„A hídépítésre
vonatkozó szerződés megkötése előtt az új híd ellenségeinek
még egyszer alkalmuk nyílt a híd ügyének veszélyeztetésére.
Hangoztatták, hogy a híd építését nem a hazafiasság, hanem
csupán a Sina-bankház nyereségvágya szorgalmazza. Követelték,
hogy az időközben Hoffmann és Maderspach ruszkabányai vasgyárosok
által készített tervet fogadják el kivitelre, ami végeredményben
a tőkét az országhatárain belül tartaná. … Maderspach és
Hoffmann, ruszkabányai vasgyárosok 60 öles nyílású ívhidat
terveztek és ajánlatukat eljuttatták a nádorhoz.
A Maderspach-féle
ívhidak közül az első már 1833-ban felépült Lugoson, de
lényegesen kisebb nyílással. Utána, valamivel nagyobb volt a
herkulesfürdői, 40 m nyílású Cserna-híd. Bár ennél nagyobb
hidak terén tapasztalataik nem igen voltak, a tervezet mégis komoly
veszélyt jelentett a megvalósulás előtt álló új híd ügyére.
A Széchenyi elgondolásaival szemben állók jó része Maderspach
tervezete mellé állott, amikor az 1838. augusztus 3-án pályázatát
benyújtotta a nádornak.”
„Közben,
1838. szeptember 2-án az országos Küldöttség is megtárgyalta a
beérkezett ajánlatokat. A hozott határozatban kimondták, hogy a
küldöttség »kénteleníttetve látja magát, hogy a nevezett
Hoffmann és Maderspach társaknak terveit ez úttal elmellőzze«. A
küldöttség ezen igen helyes határozata, az utolsó akadályt is
elhárította az új híd megvalósulásának útjából. Hoffmann és
Maderspach ajánlata a tervezők akaratán kívül vált eszközzé
az új híd ellenségeinek oldalán.” (Páll Gábor: A budapesti
Duna-hidak története)
Pest-Budai hídterv (Molnár Károlyné Maderspach Marietta tulajdona)
Mint látjuk, komoly
nehézségekkel kellett megküzdenie Maderspach Károlynak. Az
1838-as Allgemeine Bauzeitung 45. számában például Domitrovics
úgy tette közzé Maderspach második hídjáról, a Cserna hídról
kimerítő és precíz szakmai leírását, hogy osztrák hídépítő
munkásként mutatta be a tervezőt.
De kanyarodjunk
vissza a pest-budai hídhoz. Ma már nehéz lenne ennek a régi
pályázatnak a körülményeit pontosan rekonstruálni, és
megérteni a sok ellentétes érdeket. Hogy Károly hídterve
alkalmas lett volna-e egy Duna fölötti biztonságos állóhídra,
azt pontosan nem tudjuk megmondani, hiszen valóban nem volt
Károlynak ilyen nagyméretű hidak építésében gyakorlata és
tapasztalata. Ám mégsem mondanám őt meggondolatlannak, vagy
felelőtlennek, amikor benyújtotta pályázatát, mert ebben az
időben Magyarországon senkinek nem voltak még ilyen tapasztalatai.
Különösen
nem a vashidak terén. Károly találmánya azért is figyelemre
méltó, mert alig támaszkodott néhány matematikai, valamint
szilárdsági adatra, hiszen ő kohász volt. Mindennek ellenére
tovább dolgozott, és megépítette utolsó, egyben legjobban
sikerült hídját Karánsebesen. Bár ezt a hidat korszerűsítés
miatt 1902-ben lebontották, de abban egyetérthetünk Tóth
Róberttel, aki a lebontott hídról cikket írt, hogy Károly
mérnöki tehetsége „jobb időkben hivatva lett volna a
specifikusan magyar hídépítőiskola alapítására”.
Haynau bosszúja
De az élet nem állt
meg, így 1848 tavasza a Maderspach család, és minden magyar
számára elhozta a változást, a dicső márciusi napokat. A
Bánságban, ahol ők éltek, az Oláh-Illír katonai határőrvidéken,
talán kicsit máshogy élték meg ezt az időszakot. A győzedelmes
idők boldogságban és reményben teltek el, Ruszkabányán
kibontották a háromszínű zászlókat és feltűzték a
kokárdákat. De a remény sajnos hamar eloszlott.
„Oly sokévi
folyamatos elnyomás és állandó üldöztetés után azt reméltük,
hogy az új törvények végre szabaddá tesznek és egy boldog és
szép hazában, szabad polgárokként teljesíthetjük hivatásunkat
és a Ruszkabányai Vas, Ólom, és Rézműveket felvirágoztathatjuk”
– írja Maderspach Károlyné naplójában. A dicső napok egyre
sötétebbek lettek. A ruszkabányai üzem fegyvereket gyártott a
magyar honvédeknek, és a vasgyár támogatásával Franciska
asszony 600 fős nemzetőrséget állított ki az osztrákok ellen.
Maderspach Károly öccse, Ferenc, a Fehértemplomi hős, szintén
végigküzdötte a szabadságharcot.
Maderspach Ferenc (Magyar Nemzeti Múzeum tulajdona)
Az utolsó napokban
Bem tábornok, kit igen jól ismert és tisztelt a Maderspach család,
néhány órát eltöltött náluk. Sebeit bekötözték, ellátták
élelemmel, s tisztjeivel együtt továbbengedték Törökország
felé. Ez volt az a pont, amit az uralkodói ház már nem nézhetett
tétlenül. Titkos bosszút terveztek a Maderspach család ellen. Az
1849 januárjában meghalt Ferencet, Károly öccsét, aki akkor már
a zsombolyai temetőben pihent, Haynau titkos parancsára ki akarták
ásni, hogy felakaszthassák. Ezt a szörnyű tettet megakadályozta
a falu népe, amely megvédte szeretett hősét.
Ezután Károly felé
fordult a Habsburg-ház haragja, de Károlyt a 4000 fős bányaváros
dolgozói kiállásukkal megmentették. Ezt követően a legszörnyűbb
dolog történt, amire senki nem számított: koholt vád alapján,
Maderspach Károly feleségét büntette meg Haynau. 1849. augusztus
23-án a délelőtti órákban Franciska asszonyt kivitték az
osztrák katonák Ruszkabánya főterére, felsőtestéről letépték
ruháját, és megvesszőzték.
„Csak később
tudtuk meg, szegény Fannyt mivel, milyen hazugsággal rágalmazták
meg. Azt mondották, hogy a Szabadságfánál, amelyet Ruszkabányán
ültettek, egy figurát ásatott el, amely a császárt ábrázolta,
s ezzel a dinasztiát gyalázta.” (Buchwald Amália napló
részlete) „Körülbelül egy órára reá hatalmas lövés dördült
el, felriasztva a helységet és a munkás népet. Aztán hozták
szegény apa összeroncsolt testét. Egy mozsarat vitt az
ólomolvasztóból, saját kezűleg megtöltötte, maga gyújtotta
alá, majd fejét ráfektette.” (Maderspach Líviusz: Ruszkabánya
története)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése